Valljuk, hogy a költészet az emberiség anyanyelve… volt. És
látjuk-halljuk, hogy egyre kevesebben értik és beszélik, holott a
használható nyelvi kifejezési formák és eszközök
legintenzívebb foka. Volt idő, amikor drámaíró és színház is
élt vele. A huszadik században talán S. Beckett volt az utolsó,
aki még használta.
Keressük azokat a színházi eszközöket és formákat, melyek
képesek a szavakat eredeti jelentésükben, teremtő
feszültségükben, igazi intenzitásukban kimondani, megjeleníteni,
fölmutatni. Keressük a költői képalkotás színházi analógiáit.
Tesszük ezt azért, mert mérhetetlen zavart, lapos szürkeséget,
vészes csököttséget érzékelünk a fogalmi és köznyelvben, s a
grammatikai, akusztikai és szemantikai semmitmondás fenyeget,
beszivárog a színházba is.
106 vers a
teljes életműből.
Meg akarjuk találni annak az evangéliumi értékrenden nyugvó
alapállásnak és magatartásformának – Pilinszky mozdulatlan
elkötelezettségnek nevezte – színpadi liturgiáját, amely
mindenre és mindenkire vonatkozóan öltött testet költészetében.
Ez az elkötelezettség avatja az Univerzum polgárává, ez teszi,
hogy önnön létezésében – minden megtöretés és kísértés
ellenére – valódi és hiteles. Tekintete bár világvégi
kutyaólakat, füvet, köveket, az elesettség tájait, tárgyait, a
történeti idő bűnözőit vagy áldozatait pásztázza, mindvégig
egy bennünket meghaladó időtlen rend mércéjén függ. Többek
között ebből fakad költészetének irgalmatlan feszültsége,
töredezett csendje, mezítelen szomorúsága. Az élet szálkás,
szilánkos törmelékében a valóság egészét és egységét
kereste - Simone Weilt idézve - az irreális világban Isten
realitását.
Minden megszólalása olyan radikálisan pontos, szikár és feszült,
hogy szinte minden mondat magában rejti a „végleges és tökéletes
elnémulás kockázatát” és azt gondoljuk, hogy ma, itt
színháznak megszólalni csak ezen a ponton és hőfokon érdemes.
A
százhat Pilinszky vers és néhány prózaszöveg dramatikus
megjelenítésére törekedtünk.
A
három szereplő egy hármas egységbe szerkesztett versfolyamot akar
színpadi történések közegében megszólaltatni úgy, hogy mind a
végbemenő ceremóniaszerű cselekvések, mind a megjelenő szövegek
e költészet szakrális és metafizikai vonatkozásait erősítsék.
Jó esetben a katarzis ígéretével. Elgondolásunk szerint, a
versek által előhívott színpadi cselekmény szakrális történések
sora: hol ellenmozgásként, hol puszta súlyként mozdulatlanul, hol
ezek erővonalába illeszkedve igyekszünk értelmezni e szövegeket.
Meg akarjuk találni cselekvés és gesztus jelenvaló erejét, mely
átüti a színpad és a valóság realitásának közegét egy
tényeken túli régió felé.
A
három szereplő voltaképp egy: maga a költő, esetünkben az
univerzum minden terhével megrakott, magára maradt ember. A tények
szorításában is autonóm, felelősségét alázattal viselő
teremtmény, lények és tárgyak polgártársa. Megosztottsága a
színpadon nem meghasonlás vagy tudathasadás, hanem a cselekvő
részvét fénytörése, a világ egészéhez való hűség
metamorfózisa és eszköze. (ld. Önéletrajzaim) Ugyanakkor e
megoszlás alakjai közvetítik a költő viszonyait is tényekhez,
lényekhez.
A
megszólalások Istennel és a világgal, „kreatúráival”
folytatott párbeszédek, vagy épp az elhagyatottság monológ
szólamai, mint ahogy korai operákban szólalt meg egy szerep több
különböző szólam hangján.
A
játéktér nem naturális és nem is valóságos. A tagolatlan
térben több jelentésű és funkciójú szcenikai elemek, tárgyak
tartják mágneses terükben az egyes színpadi akciókat. Azt, hogy
mikor, melyik kerül fókuszba, metafora alapú hozzárendelések
döntik el.
Az
előadáshoz szükséges tér bárhol létrehozható, mert a falak
esetlegessége nem korlátozza a játékba épülő tárgyak/elemek
dramaturgiai és szimbólum-szerű működését, és a jelenlévő
szereplők mozgás- és erőterét.
Lényeges
rendezőelve az előadásnak, hogy a játék- és nézőtér nincs
elválasztva, valójában egybeesik. Csak a szerepek különülnek
el, és a játékosok mozgása, erőtere, viszonyai koordinálják a
nézőt az előadás folyamán, sértetlenül hagyva kinek-kinek a
személyes terét. Nem provokálni akarunk, hanem érintő közelségbe
keríteni az említett mozdulatlan elkötelezettség magatartásából
következő szakrális költészetet.
A
nemzeti alaptanterv érettségi tételeket felsoroló passzusában, a
„portrék” című rovatban a felsoroltak között Pilinszky is
szerepel, 2-3 vers alapján kell bemutatni költészete meghatározó
elemeit, lényegét, pályáját. Mi ennél nagyobb merítéssel
dolgozunk, és talán a színházi nyelv segítségével,
hozzáférhetőbbé, befogadhatóbbá tesszük Pilinszky líráját,
esetleg még azt is sikerül elérnünk, hogy néhányan olvasni
kezdik valamely kötetét.
Akár
egy tanterem is terepe és közege lehet az Apokrif előadásának,
annál is inkább, mert a színházi életből akaratunk ellenére
lassan kiszorulunk, bár a peremvidékre - beljebb nem akarván jutni
- igényünk lenne. Elgondolásunk szerint e költészet lényege
mindenkire vonatkozik és tartozik, színházba viszont - akármely
korosztályt vesszük - kevesebben járnak, mint ahányan elkerülik.
Nekünk kortárs költő Pilinszky János. Abban az értelemben,
ahogy kortársunk Shakespeare vagy József Attila vagy Mészöly
Miklós. Létezésünk leglényegét érintő, szűkszavú, mégis
univerzális költészet az övé. Élesen elkülönül a mai és a
tegnapi korbeli társaink zömében bőbeszédű, semmit, vagy igen
keveset mondó és jól nélkülözhető, érdektelen
önreflexivitással hajtott bravúrköltészetétől. Ha akad köztük
értékes és érvényes írás, az aligha érthető Pilinszky
költészetének kikerülésével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése